Túlélni Szlovéniát - IV. nap - Magányos éjszaka

Délután felé járhatott az idő, így hát belefért még, hogy elmenjek a Logarska Dolinához is. Innen Solcavától már nem volt messze, néhány kilométer mindössze.

Solcavától a 428-as úton indultam tovább, és pillanatok alatt oda is értem.

Logarska Dolina

A Logarska Dolinán keresztül egy 7 km-es tanösvény vezet végig Európa egyik legérintetlenebb részein, hasonlóan mint az előző cikkben már említett Robanov Kot-on.

A Logar völgyét hatalmas legelők, és sűrű erdők borítják, amelyeket a hatalmas hegyek határolják, mint például az Ojstrica, ahol még reggel jártam. Kevés olyan panorámájú út van a világon mint ez.

A völgyben találkozhatunk kisebb múzeumokkal is,  amelyek a fakitermelés, és a szénbányászat emlékeit őrzik.

A várost elhagyva a túrázók már be is léptek a Logar parkba, ahol az út jobbra fordul, és egy hídon átkelve folytatódik tovább egy kiránduló úttal, amelyen kis fatáblák igazítják útba a kirándulót. Több alternatív utat is igénybe vehetnek egyébként a túrázók. Az út végét a Rinka-vízesés zárja, ami a Savinja forrásvize, de természetesen egy nehezebb túra ösvény továbbhalad, át a hegységen.

Rinka-vízesés

A Logar-völgy végét a Rinka-vízesés zárja. Az út egy nagy parkolóig visz, ahol a kisebb relikviás bazár sor mellett, sok érdekes tájékoztató tábla is található a helyi látványoságokról. Innen még egy 15 perces túra vár az emberre az erdőn keresztül, fölfelé a hegyre, hogy aztán megpillantsa a már messziről szembetűnő vízesés megdöbbentően nagy mivoltát.

A vízesés 90 méteres magasságával a második legnagyobbjának számít Szlovéniában.

A vízesés mellett található Orlovo gnezdo snack bár, ami így a képen keresztűl egy kis madár etetőnek tűnik.

Közelebb menvén a vízeséshez, azon gondolkodtam, hogy tudnám ezt lefotózni ilyen közelről, hogyan tudnám ennek a nagyságát legalább egy kicsikét is visszaadni, de sajnos nincs az gép amely képes erre. Így hát készült olyan kép is, amelyet több fotóból sikerült összeraknom. 

Még egyszer jelezném, hogy ez egy 90 méteres vízesés, és ez a kép nem egy 4-5 méteres sziklát ábrázol. Én, valószínű csak egy kis pont lennék a tetején.

A Rinka-vízesés mögött nemsokkal található a vízesés forrása, amely a Savinja forrása. Ezt, már ha itt vagyok meg kell néznem. A forráshoz az  Mt. Okrešelj felé vezető turista úton haladva juthatunk el. Ez az út a sziklafal peremén visz fel igen meredeken, ami keresztül halad a vízesés felső pontján is. Ide egy 20 perc alatt sikerült felérnem. Mennyei volt látni, ahogy a patak innen fentről alázúdul.

Ezen a képen látszik a turista út is, ami a vízeséshez vezet, és ha jobban megfigyeljük, akkor egy-két pontszerű bámészkodó ember is.

Erről az útvonalról kiválóan látszik az Ojstrica csúcsa is, ahonnan még éppen csak lejöttem.

A vizesés után tovább mentem a turista úton, és elérkeztem egy olyan helyre, ahol kis pici apró források voltak. Valamelyike a szikla falból, némelyike pedig a mohás, sziklás talaj alól tört elő. Ezek mindegyik táplálja a Savinja vizét, de ez még mindig nem a forrás volt. 

A Savinja forrása innen már csak néhány 10 méterre volt, és egy apró sziklaüregben tört a felszínre, amit sajnos a kép nem a legjobban szemléltet, de stílusosan jelezve volt a sziklán, hogy bizony itt található ennek a híres folyónak a forrása.

Innen még lehetne túrázni talán a végtelenségig, de legalább is a Okrešelj- ig biztosan. Mivel az idő késő délután felé járt már, és kezdetét vette a sötétedés is, nekem már erre nem volt időm, indultam visszafelé a parkolóba. Ekkora már minden bazáros bezárt, és egyedül maradtam ezen a helyen. Egy szép erdő részén volt ez parkoló, illetve ugye a vízesés felé vezető út bejárata is.

Nem is akartam még útnak indulni, így elővettem a maradék rágcsálni valómat, és miközben ettem, az itt található ismeretterjesztő, tájékoztató táblákat olvastam. Majd leültem egy padra és fáradtan, de egyben elégedetten ettem tovább.

Nagyon jól éreztem itt magam. Észrevettem, ahogy egy lány a környéken futkorászik, és arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna beszélgetni valakivel, és megosztani ezt a sok élményt. Mondjuk egy barátnővel. Kicsit fájt, hogy mindez, ami ma történt velem, nem tudtam megosztani mással. Mikor beszélek majd róla, valószínű senki nem fogja majd úgy átérezni és átélni, mint én. Már negyedik napja, hogy járom Szlovéniát, de most már kezdem kicsit magányosan érezni magam, pedig én szeretem az egyedüllétet. Azt gondolom, aki erre vágyik, az nem volt még igazán egyedül.

A nap már lemenőben volt, így összepakoltam, és indultam vissza Solcavába, hogy leverjem a táborhelyem. Útban még nézegettem a félreeső helyeket, hátha találok valami közelebbi helyet is, de arra alkalmasabb nem volt, amit előző nap találtam a Savinja folyó mellett.

A hely, amit kinéztem, majdhogynem az út mellett volt, és csak egy kisebb útmenti fasor választott el tőle. Ez tökéletes búvóhelynek tűnt. A legjobb hely viszont a folyó túloldalán lévő kis vízmosta szírt volt. Egy kis ösvényen behajtottam a motorral a patak mederbe, ahol éppen még nem folyt a víz. A motort megfordítottam, hogy ha másnap indulok ne akkor kínlódjak vele. Ez nem volt éppen egyszerű, hiszen a talajt ökölnyi ködarabok borították. A folyónak nem volt olyan sekély része, hogy csak egyszerűen átsétáljak rajta a túloldalra. Levettem hát a cipőmet, amíg csak lehetett feltűrtem a nadrágomat, és átkeltem rajta.

Már lassan sötétedett, így a sátor helyemről már képet nem tudtam csinálni. Inkább arra koncentráltam, hogy időben felállítsam a sátram. Mire majdnem besötétedett már állt a sátor, és még fát is sikerült szereznem a tűzhöz.

A patak mederben volt egy hordalékos rész, amin tüzet tudtam gyújtani. A tűz mellé tettem a tároló dobozt, amire majd ültem. Elővettem a szalonnát, a paradicsomot, és a hagymát, majd szépen megterítettem.

Ennél jobb helyen talán még sohasem sütöttem szalonnát. Itt egy idegen országban, a Szavinja folyómedrében, egy nagy tűz mellett nem is kívánhattam volna hangulatosabbat így estére.

Ilyen közelről, mint én, csak kevesen ismerik meg ezt a vidéket. Igaz ez jóval kívül esik az ember komfortzónáján, de a sok évek túrázása alatt már megtanultam, hogy minél inkább elhagyja az ember a saját komfortzónáját, annál több élményt kap vissza a természettől.

Megint kezdtem magányosnak érezni magam. Egyre jobban hiányoltam az emberi társaságot magam körül. Jó lett volna egy barátnő, akivel összebújhatok itt a tűz mellett, és akivel a nap végén elmeséljük, és összegezzük egymásnak a közös élményt.

A levegő közben rohamosan hűlt lefelé, és már a leheletem is kezdett látszani a levegőben. Volt még pár meg nem száradt ruhám, amit a tűz közelébe tettem száradni, és én is közelebb ültem. Szerettem volna megtervezni részletesen a holnapi utamat, de a fáradságtól már a ragadt lefelé a szemem.

Elvoltam fáradva már rendesen, amit éreztem a lábaimban, a nyakamban, de még a hátamban is. A hosszú és fárasztó nappalok, a rövid és kényelmesnek nem mondható éjszakák egyre jobban kimerítenek.

Lassan kialudt a tűz is, és én is bevonultam a sátorba.

Egy régi kolis társam facebook-on rámírt, hogy mi a helyzet velem, és irigyel emiatt a kis nomád túra miatt, amit követett.  Jól esett ez a kis beszélgetés, de már nem bírtam tartani a fáradságtól a fejem, így elköszöntem tőle, és a hideg matracon álomra hunytam a szemem.